Vége.

Nincs több együtt alvás. Nincs több együtt ébredés. Nincs több jó reggelt szivem. Semmi sincs. Csak ülünk egymás mellett és nézünk ki az ablakon. Ellenkező irányba. Azon gondolkozunk, hogy hogy jutottunk el idáig. Hogy egy boldog párból, hogy lett két boldogtalan ember. A választ hiába keressük. Csak gondoljuk hogy van rá. Talán ez, meg az is; meg lehet hogy még amaz is oka lehet, de igazából soha nem fogunk rájönni."Szerelemmel múlik az idő, idővel múlik a szerelem." Az ellenszert most sem sikerült feltalálni. Talán lehet, hogy nincs is.

Van az úgy...

...hogy az ember csak reggel felkel, elmegy dolgozni, este hazamegy, lefekszik aludni és ahhoz sincs kedve hogy levegye a ruháit. Majd másnap újra és újra. Azon kapod magad hogy ürességet érzel. Nem is tudod miért csinálod azt amit teszel.
Nem szabad hagyni hogy idáig jussunk. Időben észre kell venni hogy ez már nem jó, kivenni pár szabadnapot, megnézni pár filmet, sétálni a természetben és felismerni újra hogy miért is csinálod, mi a cél, amely az energiát adja ahhoz,
hogy reggel felkelj, elmenj dolgozni, és este levedd a ruhádat mielőtt lefekszel és odabújj az alvó másikhoz:
- Szeretlek.

Ilyen az élet

Szombaton csörög a telefonom. Egy ismerősöm hívott akivel legalább fél éve nem beszéltem.
- Szia! Ráérsz hétfőn, mit csinálsz?
- Szia! Fél 5-ig dolgozom, de utána rá. Miért, miről van szó?
- Érj már rá légyszi! Jelents beteget vagy valami, van egy reklám, ahová a kiválasztott modellről kiderült, hogy semennyire sem tud játszani és most eszembe jutottál, te tök jó lennél, jóképű fiatal férfi kell. Arabok csinálják, elküldeném nekik a képeidet most.
- Ok, megpróbálom elintézni, mindjárt visszahívlak.
Mivel nagyon jó fejek a munkatársaim, sikerült elcserélnem a műszakomat és visszahívtam, hogy ok.
- Jó akkor este 6 meridien hotel, megnézne a rendező, bűvészt kell játszani, azt a szép mintás fehér ingedet vedd fel az olyan varázslós.
Mikor hívott épp vonaton ültem, jöttem vissza Pestre a mórahalmi próbáról. Beértem 4-re átrohantam Budára az ingemért, tusolás, satöbbi és időbe oda is értem.
Mikor bementünk mér voltak ott páran, az egyik aszisztens a megbízók művészeti igényeinek kivitelezési nehézségeit próbálta redukálni, több-kevesebb sikerrel.
- A rendező fent van a szobájában, nem tudjuk mit csinál, de egy órát minimum késni fog. Így szokta.
Mindenkinek bemutatkoztam, leültem, kértem egy vizet és reménykedtem, hogy nem nekem kell majd kifizetni...
Kis késéssel megérkezett a lelendőbeli partnernőm, Orosz Barbara személyében, akivel már kicsit gyorsabban telt az idő, mert vele magyarul is lehetett beszélgetni, ráadásul kedves és közvetlen is volt.
A feladat nem tűnt túl nehéznek: egy bűvész vagyok, a kalapomból varázsolok elő dolgokat a partnernőmnek, akire ezeket szépen rá is pakolom. Lényegében ennyi.
A rendező magához híven egy óra késéssel le is érkezett. Majd miután bemutatkozott és szemügyre vett minket azt mondta hogy oké, szuper, a lány nagyon jó. Majd kisvártatva közölte, hogy meggondolta magát és a bűvész ne fiatal jóképű férfi legyen(akit eddig kerestek és aki én lettem volna), hanem egy alacsony, idősebb, kopasz, testes egyén.
Megköszönte hogy eljöttem, mondta hogy sajnálja, és nem a személyemmel van probléma és reméli, hogy legközelebb együtt fogunk dolgozni.
Ilyen az élet...

Kicsi az ország, nagy a bánat...

Egy ideje tervezgettem, hogy elkezdek futni de a "feltételek" eleddig nem voltak alkalmasak. De kábé egy hete megtört a jég és bár éjjel, de mégis körbefutom a Margitszigetet. Ma voltam negyedjére. Bár ha igazságos akarok lenni akkor csak három és félszer sikerült megtenni a távot.

Tegnap ugyanis kalandban volt részem a Danival. Egy igen jól sikerült próba után hazaérve, olyan hajnal kettő tájékán ugyanis én még kitaláltam hogy elmegyek új hóbortomnak áldozni, Dani, aki éjszakai busz ritkasága révén nálam aludt(volna) úgy gondolta hogy ő is érez magában annyi erőt hogy velem tartson.
Tehát elindultunk és bár a cipőm kissé nyomta a lábát, azért egész jól tartotta a tempót. Úgy ezer méter lefutása után viszont leállított minket egy idős asszony és bár én nem akartam megállni, mert azt gondoltam bolond, Dani megállt és meghallgatta a panaszát, amit a nő izgatottságtól tört angollal adta tudtunkra.
Miszerint segítsünk neki, mert öt három fiatal kirabolta és most nagyon fél és nincs nála semmi és nem tud kihez fordulni és véletlenül se hagyjuk magára, stb, stb,stb...
Kételkedve fogadtam szavait, ezért mondtam hogy hívjuk ki a rendőröket, másban nemigen tudunk segíteni, ha meg csak kamuzik, akkor ez majd elijeszti.
Nem kamuzott. Visszakísértük a híd lábához, ahol a rendőrökkel beszéltük meg a találkozási pontot, majd tolmács híján, Dani fordított a rendőröknek, akik ezután a központtal való tanácskozás után - ami nem volt egyszerű- végül is bevitték a nőt miután felvetették az adatainkat az épp velük lévő gyakornokkal.
Ezután a minimum egy órás intermezzo után én úgy gondoltam, ha már eljöttünk idáig legalább a nyamvadt körünket fussuk le, így újra elindultunk.
Nem sokkal hagytuk el a találkozási pontunkat az idős német asszonnyal amikor is először csak feltűnően szemetesnek tűnt a futópálya, pártíz méterrel odébb viszont egy lámpa alatt egy halomba botlottunk ahol is már iratok is voltak. És igen, a vénlány útlevele is ott volt.
Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, ha már ingyen van, újra felhívjuk a rendőrbácsikat, hogy megvan a cucc, 'tán ki kéne jönni, így másodjára már régi ismerősként viccelődtünk egymással, bár az övékben volt némi fanyar cinizmus...
Mindezek után az élmények után, és látva hogy világosodik, úgy döntöttünk, hazasétálunk; Daninak már úgy is feltörte a lábat a cipő...

Ma ismét lehetőségem nyílt rá hogy elmenjek a szigetre futni egy kört, így -most már sikeresen- meg is tettem. Ahogy azonban a hódra sétáltam felfelé kivel találkoztam össze? A gyakornok sráccal, aki most már mint szórakozó vendég volt a szigeten és épp sétáltak az éjszakai buszra.
Egyből felismert, kezeltünk és a tegnapinál sokkal felszabadultabb beszélgetésbe elegyedve vele, elmesélte, hogy tegnap a nő mennyire örült, hogy megtaláltuk a cuccait, hogy milyen hányattatott a járőrök sorsa, - főleg a kormányváltás óta - és hogy a XIII. kerület ahol lakom -és ahol egyébként ő is felnőtt - a legzűrösebb mind közül.
Megnyugtató...
Az viszont tényleg az, hogy vannak még ilyen jófej fiatalok, akik azért mennek rendőrnek, hogy segítsenek ezen az országon, és nem azért hogy meggazdagodjanak és hamar nyugdíjba menjenek!


Csak így tovább!

A celebbé válás rögös útján part II. : A lepényhal és a reményhal

Tegnap délután bejött egy régnemlátott színész ismerősöm a kávézóba, és bár először nem hinném hogy felismert, de később odajött és megkérdezte, hogy mivan velem, hogy vagyok, amit én rendre el is meséltem neki, majd közölte, hogy most éppen filmet ír, küldjem át az önéletrajzom, gondol majd rám is.
Ma reggel egy másik színész ismerősöm írt levelet, hogy meghallgatás lesz a Ruttkai Éva színházban. Nem gondoltam volna, hogy eszébe jutok. Ezek apró dolgok és lehet, hogy nem lesz belőlük semmi de mégis mindig adnak egy kis reményt a folytatásra...
Tanulság: sosem szabad feladni.
És ha már segítettek, hát íme egy kis reklám nekik:
Barnák László
Viszt Attila

Köszönöm.

A celebbé válás rögös útján part I.

Ma elmentem egy castingra. Nem volt könnyű megoldani hogy a két meló közt, amit ezen a héten párhuzamosan csináltam, még erre is jusson idő, energia. De megoldottam. Elvégre színész volnék, vagy mi a szösz. Azt hiszem inkább az utóbbi.
A casting a Baross utcában volt és egy microsoft reklámra kerestek nemtudomkit. Voltam már ott azelőtt, szép régi bérház, legfelső emelet, jó kilátás, tágas lakás. Na most ezt képzeljük el zsúfolásig megtelve különböző korú, nemű, fajú emberrel és kifogyva oxigénből.
Miután bemondtam a nevem, azonnal megkaptam a szokásos cetlimet, ami mégsem volt annyira szokásos, mivel a sok adat mellett amit ki kellett tölteni, nem volt feltüntetve a bérezés, amit azért jobb helyeken odaírnak. Ráadásul mondta néhány delikvens, hogy ők akkor még leugranak a boltba meg ilyesmi, és utána visszajönnek. Ekkor kezdett gyanús lenni a dolog. Mert bár rászántam egy szűk két órát erre a dologra, de az az érzésem támadt, hogy ez kevés lesz. Így hát, mielőtt nekikezdtem volna leírni hogy hány szőrszál van a seggemen, megkérdeztem, hogy ugyan mennyit kell várni?
- 2, 2.5 órát.
- Köszönöm. Akkor sziasztok.

Ok, hogy a reklámszakma legalja vagyunk, csicskák, pribékek, senkik. De ennyi idő alatt nem lehetett volna kitalálni valami rendszert arra hogy ez humánus módon legyen megoldva? Hogy ne kelljen már 2-3 órát várni azért a 2 percér amit bent szórakoznak veled, hogy aztán jobbesetbe' fel se hívjanak hogy igen vagy nem.
Nem is olyan régen voltam egy másik castingon, ahol a gyerekszereplőknek 3-4 órát kellett várni.... Szép.

Semmi sem indul könnyen...

...ahogy a mai nap sem. 6-kor keltem és loptam ki magam kedvesem mellől, hogy átbringázva a városon, lerakjam a cajgát otthon és metróval kimenjek az ideiglenes munkahelyemre, ahol másfél hétig helyettesítek. Iszonyatos fejfájásom - mely valószínűleg a kimerültség miatt gyötör - oldására gondoltam beugrom a metróaluljáró mellett lévő Reálba egy kóla-jóreggeltkeksz kombóra. Mivel - mint általában - késésben voltam, csak úgy suhantam a polcok között, céltudatosan, irányratörően, akár egy jó úttörő. A pénztárakhoz érve öntött el a méreg, hogy az amúgy általában három nyitva tartó pénztárból egy van csak, és vagy nyolcan várnak sorban.
Hát szép. Reggel hétkor, mikor mindenki melóba/suliba rohanna és épp két perce sincs egy kis reggeli vételezésére, a pénztárnál állva borul meg a napja. Gondoltam, mikor odaérek, viccesen megkérdezemmá', hogy tán' szabadságon vannak a kolleginák? De mire odaértem a válasz kérdés nélkül jött panasz formájában az ott téblábolő biztonsági őrhöz, miszerint valaki olyan jó beosztást csinált, hogy ő csúcsidőben egyedül szív, és még pisilni sem tud kimenni.
Kedves, együtt érző mosollyal fizettem és mentem onnan, ahogy  tudtam.