2010. június 20., vasárnap

Bkv, i love you!

Nem szeretem a tömegközlekedést. Már az első szóval is bajom van nem hogy a kettővel együtt... A metró eddig is első számú főellenségem volt aztán jött a busz, végül a villamos. Mondjuk a fogaskerekűt még nem utáltatták meg velem....mondjuk az nem is bkv.

Elindultam 17:00-kor otthonról hogy bérletet vegyek.
17:08-kor értem le a legközelebbi bérletárushoz a Lehel térre, ahol azt merték kiírni, hogy 17:00-tól 17:20-ig zárva. Természetesen a közelben  nem lehet máshol bérletet venni - tudtam meg az ellenőr uraktól -, ezért úgy döntöttem elindulok gyalog a nyugatihoz, ami csak pár perc, de mindenképpen kevesebb, mint 12, amennyit várnom kellett volna.
A Westend felöli oldalon 17:17-kor álltam be amögé az egy ember mögé aki előttem volt, de a "kedves" idősebb hölgy már kiabált is ki az üvegen, hogy ne álljunk sorba, mert neki szünete lesz 17:20-tól és nem marad ott egy percig se.
- Semmi baj - gondoltam -,biztos a mögöttem állóknak mondja, akik már valószínűleg nem férnek bele az időbe. Az előttem álló férfi még mondta is kedvesen, hogy mi sem azért állunk sorba, mert ráérünk és hogy én még időben beálltam.Mondanom sem kell, hogy nem érdekelte a hölgyet a történet, csak ő sokkal vulgárisabban hozta ezt tudtunkra.S mikor az elődöm azt merte mondani hogy majd kirugják ezért, közölte velünk hogy itt van már 30 éve és ha ki akarták volna rugni akkor már rég megtették volna.
Nem is firtattuk ezek után a dolgot és mikor én 17:19-kor sorra kerültem, mintegy önigazolás képpen közölte velem, hogy ő megmondta hogy nem álljunk sorba, és szépen elkezdett pakolni. Mire én azt mertem mondani, hogy még csak 19 van. A válasz cenzúrázott lényege az volt, hogy ő leszarja. A többit nem vártam meg. Az előttem lévő fickó még visszaszólt, és gondolom egy jó 5 perces perlekedés követte ezt, melynek következtében a nő sem ment el szünetre és a pasi sem a dolgára. Én szépen továbbsétáltam a másik lejárathoz, ahol nem kis örömömre nyitva volt az ablak, viszont 35 különböző korú és nemű sorstárs várt a sorára. Elkeseredésemben én sem tettem másképp, így közönsége lehettem annak a csak nekem nem mindennapi műsornak amit egy ott kéregető részeg/hajléktalan adott elő.
Először megpróbálta megkérni a nőnemű humanoidokat, hogy ugyan vegyenek má' neki 2 jegyet, vagy adják oda az árát; majd miután nem járt sikerrel, hihetetlen részletgazdagsággal elemezte és értékelte őket Chaplint megszégyenítő némajátékkal.
Mindez a közjáték nem töltötte ki azt a röpke 40-50 perces várakozás időt, mely a sorbaállásommal járt, de legalább színt vitt a szürkeségébe.
Miután sikeresen megvettem a bérletem, már minden simán ment, és a rendes menetidőn belül el is értem uticélom. Csak az a több mint egy órás előjáték nem hiányzott.

De nem is kishazánkban élnénk, ha ez nem így történt volna...

2010. június 16., szerda

Nem

Nem vagyok az a fajta, aki kilépve a művészbejáró ajtaján, szédül a valóságtól, rosszul van a napfénytől és inkább napszemüveget hord este is csakhogy ne lássák a halandók hogy milyen megvetéssel néz rájuk.
Nem vagyok az a fajta, aki egyik cigit szívja a másik után a büfében és minden előadás és próba után órákig kéri az egyik sört a másik feles után, esetleg csak bort iszik, mert csak az az igazi ital.
Nem vagyok az a fajta, akivel nem lehet másról beszélni, mint színházról, filmről, előadásokról, próbákról és arról hogy melyik kolléga mikor kivel és hogyan...
Nem vagyok az a fajta, aki az utolsó forintjait is inkább cigire és sörre költi, mert a művészet és bódulat fontosabb, mint egy falat kenyér.
Nem vagyok az a fajta, aki olyanokkal jópofizik, akiket legbelül mélyen megvet és utál,aki arra hajlik amerre a szél fúj, csakhogy kapjon egy kis szerepet egy szar darabban.
Nem vagyok meleg, nem vagyok körülmetélve, és nem feküdtem le senkivel csak mert befolyásos, elismert, vagy közel van a tűzhöz.

Mégis el tudok játszani egy szerepet, el tudok énekelni egy dalt, meg tudok írni egy esszét.

És mindezeket nem titkolom.

Talán bennem van a hiba. Talán nem. Talán leszarom.

Talán.

De legalább jól érzem magam a bőrömben és nincs szégyellnivalóm.

Ennyi bőven elég.

Csodabogár

Furcsa esetnek lehettem szemtanúja és alanya egyaránt.
Nem vagyok egy nagy alvó, legalább is éjjel nem. Bár ettől még tán a mormoták is felébredtek volna...
Kényelmesen elhelyezkedve az ágyamban, nekiláttam megnézni a maradék Házon kívül-t, amikor is a második rész környékére érkezvén, egy addig sem éppen andalító zajra lettem figyelmes. Azt gondoltam eddig, hogy egy motoros épp a házunk előtt robbant le és nem tud továbbmenni, de hát majd eltolja alapon nem foglalkoztam a dologgal, csakhogy nem tolta el és a kutya sem hagyta abba a csaholást. Mármost akkor ennek nyilván én fogok a végére járni ha eddig még senki nem hallgattatta el a barátunkat és ő sem hordta el magát...
Eszmei elhatározásomat tett követte, azaz felvettem valamit nehogy a meztelen igazság elvegye az életkedvét, bármi/bárki legyen is az. Az ajtón kilépve a zaj nagyságából rá kellett jönnöm hogy ez vagy egy óriásbabetta, vagy valami egészen más kell legyen... Mikor kifordultam a sarkon és kölcsönösen észleltük egymást, ő a dudára támaszkodott, én pedig észleltem hogy ez bizony egy múltszázadból ránk maradt csettegő. Odaérve láttam hogy bizony igencsak pöpec állapotban, króm kipufogó és szocialistazöld karosszéria igényes arányban.
Kedves barátunk fennakadt egy, a belvízelvezető-csatorna kiásásánál visszamaradt földsáncon, amit - szomorú módon - azóta sem sikerült egyik illetékesnek sem eltüntetnie. A csettegő adottságaiból és a vezető ittasságából kifolyólag - azazhogy egy igen könnyű jármű, igen kevés lóerővel és hátsókerék-meghajtással - nem tudott kijutni a kelepcéből, amit az igyekezetével okozott. Fokozta a helyzet súlyosságát, hogy kisbarátunk még mozgáskorlátozott is volt, így azt az opciót melyet én választottam a megmentésére, ő egymagában nem tudta kivitelezni. Miszerint a hátulját visszaemeltem az útra, majd az ő kormányzása közben visszatoltuk az elejét is. Ezek után folytathatta útját egy kézfogást és egy drive safe jótanácsot követően.
Egy ideig még szemmel követtem, és bár mint a józan kígyó, úgy ment tovább, amíg el nem tűnt, nem akadt el újból. Csak remélni merem hogy épségben megússza hazáig...
Ebből a kevésbé vicces, viszont annál unalmasabb történetet csak azért osztottam meg veletek, mert nem múlt el tanulság nélkül.
1. Amint feljebb utaltam rá, amint elmúlt a belvízveszély, mindenki rohant vissza a földekre dolgozni és kevés kivétellel, még az úton keresztülhúzott árkokat sem tömték vissza, nemhogy az út széléről elvitték volna a kupacokat, ne adj iste' elegyengették volna az utat.
2. Én a harmadik szomszédja voltam az eset helyszínének. A másik kettő ki sem dugta az orrát, de ha ki is dugta, rögtön visszahúzta, ahogy megérezte a segítségnyújtás szagát. Nem volt ez másképp a belvíznél sem.

Elszomorítónak tartom hogy ilyen országban élünk, és hogy igen kevés a kivétel...

2010. június 13., vasárnap

Minden héten háború

Van egy hely. Nem is olyan messze innen és egyesekhez igen közel, ahol minden szombaton vérre megy a harc. Nincs kegyelem. Az erősek túlélik, a gyengék elbuknak. Az emberi jóindulat, humanitás, fairplay megszűnik létezni. Ez a hely a Mars téri piac.

A piac 04:00 kor nyitja ki kapuit. Éjfél előtt már bizonyos mennyiségű láda és szék meg pokróc hever a vaskapu előtt, jelezvén, hogy ott bizony már foglalt a hely. Fél egy környékén megjelennek az első álmatlan öregkorú kistermelők, fiatalabb lelkes gazdák és néhány a nepperek bérencei közül. Hajnal háromig mintegy száz különböző korú, nemű és származású ember áll a kapuban, egyenlőre még nyugodtan, viccelődve, sztorizgatva. A vigyázatlan kezdő, ha nem figyel e röpke 2-3 óra alatt akaratlanul is végighallgat egy-két élettörténetet. Van aki az anyósát küldi várni és csak az utolsó tíz percben jön leváltani, mert tudja hogy úgysem bírná.
Az izgalmak csak 03:50 körül kezdődnek amikor a kapunyitó biztonsági őrök felkapcsolják a világítást. Mint egy vezényszóra, elkezdenek hátulról nyomni - pedig még vagy tíz percig semmi sem fog történni- a viccek egyre élcelődőbbé válnak és ezzel egyenesen arányosan ritkulnak, a levegő megtelik feszültséggel és tesztoszteronszaggal; mindezt átszövi az szomszédos Singsing diszkóból kiszűrődő gépzene, és mint egy horrorfilmben teliholdkor, az emberek átváltoznak vérfarkassá. A laikusok elkezdenek félni, a biztonsági őrök időhúzásképpen rágyújtanak, átszólnak a másik kapunál álló társaiknak, hogy ott is ilyen sötét van-e és ehhez hasonló megjegyzésekkel hergelik a kívül állókat.
Egyszer csak megjön a parancsszó, a kapunyitók nekifeszülnek belülről a tömegnek, hogy a megfeszült lakatot nyithatóvá tegyék, és ahogy kattan a zár fél pillanat alatt fedezékbe vonulnak az elszabadult pokol elől. Mert a pokol elszabadul. Itt már nincsen se isten, se ember, se rokon, se szomszéd; itt mindenki arra a kábé 30 szabad helyre pályázik amiért legalább százan küzdenek.
A sérülések nem ritkák. A verekedések sem. A ki ért oda előbb vita állandó.
Többször, több éven keresztül átéltem ezeket a survivor epizódokat megszégyenítő show-kat. Lehetne még mit mesélni róla, de annyira nem érdekes. Annyira viszont igen, hogy ne tűnjön el nyom nélkül a történelemben, mivel a Mars téri piac hamarosan megszűnik/átalakul és vele együtt ezek az izgalmas éjjeli happeningek is.
Egy bejegyzést megért. Nekem legalábbis mindenképp.

2010. június 10., csütörtök

in memoriam

Ma meghalt egy hozzám közel álló személy. Pedig még meg sem született...
Van egy barátom. Már igen régóta ismerem. Rengeteget tanultam tőle és köszönhetek neki az élet sok területén. Jellegzetes hangja, töretlen optimizmusa, vidámsága bármilyen mélyponton is voltam, mindig felvidított. Pedig az ő élete sem fenékig tejfel. Valahogy mindig mellényúl mikor párválasztásról van szó. Nem egy éjszakát hallgattam végig ahogy sírva próbálja kiheverni éppen aktuális nagy szerelmét. De mindig talpra állt. Most sem lesz másképp.
Egy ideje kicsit el volt veszve, a sok munka, a magánéleti gondok mellett nem nagyon jutott ideje rám, nem beszélve arról hogy másik városba költöztem én is. Éppen ezért nagy meglepődéssel és örömmel fogadtam amikor közölte velem hogy vár valakit. Régóta szeretne kisbabát, de eddig valahogy nem jött össze. Szóval nagyon örültünk, bár nem volt biztos hogy ki az apa, de nem számított, szemétláda minden férfi alapon nem is volt rá szükség. Majd sok apja lesz, mikor ki fog rá vigyázni, barát van elég. Nagy volt az öröm: vártuk, készültünk, terveztük a jövőt. A legjobb barátom fel is ajánlotta, hogy elveszi feleségül, csak a nevét nem adja a gyereknek, mert nem akar vele kicseszni. Úgy tűnt, hogy végre minden rendbe jön.
De valaki nem akarta hogy megszülessen a kis angyal; és ma reggel visszaszállt a mennybe.
Talán egyszer meggondolja magát és lejön közénk, hogy szeressük.
Remélem ezt is olvassa föntről...

2010. június 8., kedd

Mivé lett a világ...

Az az időpont, amikor utoljára könyvet vettem a kezembe, körülbelül egybeesik az internetünk bekötésének időpontjával. Néha még gondolok rá, hogy dejó lenne elolvasni egy könyvet. Mint annak idején, mikor még számítógépünk sem volt és ha nem iskolában vagy fociedzésen voltam, akkor olvastam. Ennek már sok éve.
Egy ideje, ha nem úgy indul a napom, hogy felnézek a netre, úgy érzem lemaradok valamiről. Pedig nem. Nagyon nem. Mikor kint voltam Madridban és nem volt net -vagy csak alig- egy hétig, egyáltalán nem hiányzott. Észrevettem és élveztem olyan dolgokat, amiket addig nem; és nem éreztem késztetést arra, hogy megosszam a nagyvilággal, hogy éppen esik vagy fúj. Amint hazaértem és befészkelte magát a tudatalattimba, hogy bármikor-bárhol online tudok lenni, rögtön elfogott a kényszer hogy megnézzem a leveleimet, óránként felnézzek az arckönyvre, vagy megnézzem nem-e töltött fel valaki új képet a kedvenc fotómegosztó oldalamon. Katasztrófa. Bár most nem dolgozom semmit, és meglehetősen sok szabadidővel rendelkezem - amit tölthetnék hasznosan is, de nem, én online vagyok - vannak olyan emberek, akik munkahelyükön is lopva, titokban fel-fellesnek hogy nincs-e valami jó videó, nincs-e egy vicces csoport vagy oldal amit lájkolhatnak. És csodálkozunk hogy nem halad a munka? Hogy annyi magányos ember van? Hogy az emberek bigámiában élnek az igazi hús-vér és a virtuális párjukkal?
Mit lehet itt tenni? Hiszen, akár bevalljuk, akár nem, ugyanannyi a pro és a kontra. Legalábbis így gondoljuk.
Nemhiába jut igen gyakran eszembe, hogy el kéne költözni a puszta közepére(mert bár most is ott élek félig, szinte bármikor elérhető vagyok) és elszigetelődni a külvilágtól és főleg a világhálótól. Felfedezni a mindennapi dolgok szépségeit és élvezni őket (nem pedig post-olni).
És valaki azt is mondja meg nekem, hogy mikor egyébként semmi szükségem nincs rá, mindig van internet, de amint tényleges okkal, céllal, elhatározással használnám előnyeit (mondjuk hogy olyan emberrel beszéljek akivel máshogy igen nehéz), akkor bizony eltűnik, kámforrá válik, megakad, nincs.

Az internet - hogy Pindroch Csaba szavait idézzem a Marica grófnőből -  olyan, mint a tehetség: áldás és átok egyszerre.

Hétköznapi hősök és hős hétköznapiak

Árvíz, belvíz, agyvíz. Na ezek jönnek felfelé. Nem csoda; nem kell meglepődni. És mégis. Ki érti?
Magyarországon, mióta itt vagyunk, mindig volt árvíz... és mi mindig meglepődtünk hogy elönt minket. Pedig ennyi év alatt megtanulhattuk volna. De nem. Kell nekünk ez, mint gyereknek a verés, hogy szokjuk. Kell nekünk ez? Nincs elég bajunk? Dehogy nincs. Tudjátok, mi vagyunk az a nemzet, aki a legjobban tud panaszkodni. Akkor is, ha nincs baja. Hát még ha van. Na most van. Megint. Ugyanaz. - Nem tanultál eddig kiskomám? Nesze, még egy lecke! De valószínűleg ebből sem tanulunk... Mi nem vagyunk az a fajta. Viszont az a fajta vagyunk, aki a saját hibájából, a végén erényt kovácsol. Ez a példamese nem az önzetlen segítőkről szól...

Egyszer volt, hol nem volt, úgy 2007 tavasza környékén, valahol a délalföldi régióban, volt egyszer sok gazda. A szép idő és a jó terményárak már elfelejtették velük, hogy úgy egy évvel ezelőtt szinte mindenüket elvitte a víz. Ezért azokat az árkokat, amiket akkor ástak, beszántották, hogy legalább két köteggel több répát tudjanak kiszedni a földből, elvinni a piacra és pénzzé tenni. Teltek-múltak a répaszezonok és már még csak nem is álmodtak a vízzel; inkább az új traktorral meg a szép autóval. Senki sem gondolt arra, hogy esetleg jöhet még ítéletidő, ha volt itt víz, még lehet is, nem ez lenne az első eset.
Aztán, amikor már az utolsó szabad földterületet is bevetették terménnyel a nagyobb profit reményében, a természet megelégelte, hogy semmibe veszik, és újra jött az özönvíz. Árkok sehol. A csatornázásra szánt összeg elmismásolva, önkormányzati és államkassza tartaléka üres, illetve a gazdák és gazdagok zsebeiben és terményeiben alakult újjá.
Jaj-jaj, nagy a baj, most mit csináljunk, ki a hibás, hol a csatorna, hol a pénz, és honnan jött ez a sok víz?
Mentsük ami menthető: szedjük ki a terményt, amit még nem vitt el a víz. Hogy az udvarban derékig ér a víz? Nem számít, az új traktorral még be lehet hajtani, addig semmi baj. Hogy a szegény szomszédra rászivattyúztuk a vizet a veteményből? Hát miért nem folyatja tovább onnan? Na jó, ha felszedtük a répánkat, esetleg húzunk neki egy borozdát, ha kimenni már nem is tud, az udvarról legalább elfolyik a víz nagy része. Csakhogy az eső nem áll el, nem tréfál és nem válogat, már a módosgazda házát is nyaldossa a hullám, most aztán szedjük elő a felelőst! Ja, hogy az én vagyok? Na, akkor kezdjünk el kapkodni, mert a szegényszomszéd vájogháza már bedőlt, legalább az én házamat ne kelljen már újravakolni!
És elkezdődik a kapkodás,fejetlenség, a régi jó szomszédok, más módosgazdák sértegetése. Mindenki okos. Mindenki jobban tud mindent. A végén már a tűzoltóság és a katasztrófavédelem is kijön, mert már tényleg nagy a veszély és a vizet nem el, hanem egymásra vezetik.
Végül mindenki megnyugszik, kompromisszumképes, humánus és segítőkész. Mindenki hős. A víz levonul. Iszunk egyet a rossz emlékre és kezdődik minden elölről...

Tanulság: nincs.
Megoldás: lenne.
Megoldjuk? Nem.

Persze aztán, mikor már csak egy-két nagyon súlyos település van amit a média is felkapott; segítünk, összefogunk, egy nemzetté kovácsolódunk, küldjük az sms-t meg a csomagot meg mindent.
Vagy mégsem? Míg valahol küzdenek az árral, máshol több millióból homokot hordanak a Hősök terére és drágábbnál drágább tenyészlovakon feszítenek a celebek, a híresek és gazdagok.
A hétköznapi hősök csónakon, gáton; a hős hétköznapiak pedig téren, lóháton.
Én pedig őrt állok. Nem a téren. A gáton.

2010. június 7., hétfő

az első

Az első dolog, a nevem. Nem számít. Mert nem számít, hogy ki vagyok, csak az hogy mit gondolok. ezért hoztam létre ezt a blogot. Na meg azért, mert a kézírásomat még én sem tudnám kiolvasni.
A problémák és gondolatok majd jönnek. Nem rendszeresen. Nem vagyok egy rendes fajta. Sok minden foglalkoztat. Egyre több minden. Környezetvédelem. Például. Meg politika. Nem hagyományos értelemben. Zene, film, színház etc.etc. Lesz itt minden, mint a mesében.
Most megyek.


Csók