Hétköznapi hősök és hős hétköznapiak

Árvíz, belvíz, agyvíz. Na ezek jönnek felfelé. Nem csoda; nem kell meglepődni. És mégis. Ki érti?
Magyarországon, mióta itt vagyunk, mindig volt árvíz... és mi mindig meglepődtünk hogy elönt minket. Pedig ennyi év alatt megtanulhattuk volna. De nem. Kell nekünk ez, mint gyereknek a verés, hogy szokjuk. Kell nekünk ez? Nincs elég bajunk? Dehogy nincs. Tudjátok, mi vagyunk az a nemzet, aki a legjobban tud panaszkodni. Akkor is, ha nincs baja. Hát még ha van. Na most van. Megint. Ugyanaz. - Nem tanultál eddig kiskomám? Nesze, még egy lecke! De valószínűleg ebből sem tanulunk... Mi nem vagyunk az a fajta. Viszont az a fajta vagyunk, aki a saját hibájából, a végén erényt kovácsol. Ez a példamese nem az önzetlen segítőkről szól...

Egyszer volt, hol nem volt, úgy 2007 tavasza környékén, valahol a délalföldi régióban, volt egyszer sok gazda. A szép idő és a jó terményárak már elfelejtették velük, hogy úgy egy évvel ezelőtt szinte mindenüket elvitte a víz. Ezért azokat az árkokat, amiket akkor ástak, beszántották, hogy legalább két köteggel több répát tudjanak kiszedni a földből, elvinni a piacra és pénzzé tenni. Teltek-múltak a répaszezonok és már még csak nem is álmodtak a vízzel; inkább az új traktorral meg a szép autóval. Senki sem gondolt arra, hogy esetleg jöhet még ítéletidő, ha volt itt víz, még lehet is, nem ez lenne az első eset.
Aztán, amikor már az utolsó szabad földterületet is bevetették terménnyel a nagyobb profit reményében, a természet megelégelte, hogy semmibe veszik, és újra jött az özönvíz. Árkok sehol. A csatornázásra szánt összeg elmismásolva, önkormányzati és államkassza tartaléka üres, illetve a gazdák és gazdagok zsebeiben és terményeiben alakult újjá.
Jaj-jaj, nagy a baj, most mit csináljunk, ki a hibás, hol a csatorna, hol a pénz, és honnan jött ez a sok víz?
Mentsük ami menthető: szedjük ki a terményt, amit még nem vitt el a víz. Hogy az udvarban derékig ér a víz? Nem számít, az új traktorral még be lehet hajtani, addig semmi baj. Hogy a szegény szomszédra rászivattyúztuk a vizet a veteményből? Hát miért nem folyatja tovább onnan? Na jó, ha felszedtük a répánkat, esetleg húzunk neki egy borozdát, ha kimenni már nem is tud, az udvarról legalább elfolyik a víz nagy része. Csakhogy az eső nem áll el, nem tréfál és nem válogat, már a módosgazda házát is nyaldossa a hullám, most aztán szedjük elő a felelőst! Ja, hogy az én vagyok? Na, akkor kezdjünk el kapkodni, mert a szegényszomszéd vájogháza már bedőlt, legalább az én házamat ne kelljen már újravakolni!
És elkezdődik a kapkodás,fejetlenség, a régi jó szomszédok, más módosgazdák sértegetése. Mindenki okos. Mindenki jobban tud mindent. A végén már a tűzoltóság és a katasztrófavédelem is kijön, mert már tényleg nagy a veszély és a vizet nem el, hanem egymásra vezetik.
Végül mindenki megnyugszik, kompromisszumképes, humánus és segítőkész. Mindenki hős. A víz levonul. Iszunk egyet a rossz emlékre és kezdődik minden elölről...

Tanulság: nincs.
Megoldás: lenne.
Megoldjuk? Nem.

Persze aztán, mikor már csak egy-két nagyon súlyos település van amit a média is felkapott; segítünk, összefogunk, egy nemzetté kovácsolódunk, küldjük az sms-t meg a csomagot meg mindent.
Vagy mégsem? Míg valahol küzdenek az árral, máshol több millióból homokot hordanak a Hősök terére és drágábbnál drágább tenyészlovakon feszítenek a celebek, a híresek és gazdagok.
A hétköznapi hősök csónakon, gáton; a hős hétköznapiak pedig téren, lóháton.
Én pedig őrt állok. Nem a téren. A gáton.